Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

A végtelen mese (kínai mese)

2014.08.12

Volt egyszer egy király, aki nagyon szerette, ha meséltek neki. Egy nap közhírré té­tette, hogy aki olyan történetet tud mondani, amely egyvégtében három esztendeig tart, azt magas hivatali polcra emeli, de aki kudarcot vall, annak fejét véteti. Amikor a mesemondók meghallották a királyi hirdetményt, valamennyien úgy vélték, helyt tudnak állni. Seregestül jelentkeztek a királyi várban, s elkezdték a mesemondást. De sajnos, a meséjük nem tartott tovább, csak egy-két napig, a legkitartóbb is csak két és fél évig bírta. Így azután rossz véget értek. S miután olyan sokan életüket vesztették, nem akadt többé senki, aki mesélni mert volna a királynak.

Élt azonban abban a tartományban egy fiú, név szerint Lu Liang, az így szólt az apjához:

- Elmegyek a királyhoz, és mesélek neki.

Az apja intette:

Fiam, te csak a szerencsére és a magas méltóságra gondolsz. De gondolj azokra a szerencsétlenekre, akik a fejükkel fizettek a szerencsepróbáért. Nem engedlek. Így hát Lu Liang otthon maradt.

De egy nap az apja elment hazulról. Lu Liang csak erre várt. Mint a kilőtt nyíl, oly sebesen száguldott a királyi palotába. Ott azonnal térdre hullott, s így szólt:

 - Uram királyom, olyan történetet tudok, amit életem végéig mesélhetnék, s még akkor sem érne véget.

A király először elámult, azután gyanakodva mérte végig a fiút. - Ilyen hosszú történetről sohasem hallottam. Ez hihetetlen. De Lu Liang csak a magáét hajtogatta:

- Uram királyom, ne hidd, hogy eszelős vagyok. Hallgasd meg a mesémet. A király végül is beleegyezően bólintott, hogy jó, jó, meséljen hát, ha mindenáron mesélni akar, de magában mégiscsak azt gondolta, hogy a fiú meghőbörödött. Lu Liang azonban nem várt több biztatásra, s máris belefogott a mesébe, emígy:

 - Élt egyszer egy gazdag ember, annak akkora nagy hombárja volt, hogy száz hektár földön épült, olyan magas volt, hogy a teteje a felhőket karcolta, akkora kulcs illett a zárjába, hogy kosárban cipelte két ember. No, hát ennek a hombárnak a falá­ba egy kis hangya lyukat ásott, de olyan kicsikét, hogy abba csak egyetlenegy kis hangya fért be. De a hangya okos volt és kitartó, s elkezdte egyenként elhordani a magokat a hombárból. Ki, be, ki, be, ki, be. . .

Lu Liang egyre csak azt dünnyögte: ki, be, ki, be, ki, be, s a király gyanakodva pillantott rá. Majd megkérdezte:

 - Mit beszélsz, te fiú? Amit mondasz, se füle, se farka.

- Dehogyis nincs - felelte Lu Liang ~, hiszen éppenséggel a történetet mesélem, semmi egyebet.

Úgy - szólott a király. - Hát így mesélsz te?

- Így bizony - felelte újfent Lu Liang. - Mások összevissza beszélnek, de én szé­pen, sorba mondom a történetet. Így hát most előbb meg kell várnunk, míg a han­gya valamennyi magot kihordja a hombárból, azért mászkál egyre ki meg be, ki meg be. És csak azután következik a többi. Hát ezért mondom, hogy ki, be, ki, be. . .

- Gyermekem - szakította félbe mosolyogva a király -, akár ne is mondd tovább.

Ha azon a kis lyukon keresztül egyetlen hangya egyenként hordja ki a magokat, ak­kor az én életem kevés ahhoz, hogy a hombár kiürüljön - ezután megveregette Lu Liang vállát, s így folytatta:

- Csakugyan eszes gyerek vagy, fiam. A hószakállú öre­gek elbújhatnak szégyenletükben. .. Szavamnak kellett állnom, fejüket kellett vé­tetnem, de téged magas polcra emellek.

Ahogy mondta, úgy is történt, és Lu Liang magas rangú hivatalnok lett a király udvarában.

 

Fordította: Sziráky Judit

In: Kis gyermekek nagy mesekönyve. 253-254.oldal

Móra Ferenc Könyvkiadó. Budapest. 1981. ISBN: 963 11 2564 5