A végtelen mese (kínai mese)
Volt egyszer egy király, aki nagyon szerette, ha meséltek neki. Egy nap közhírré tétette, hogy aki olyan történetet tud mondani, amely egyvégtében három esztendeig tart, azt magas hivatali polcra emeli, de aki kudarcot vall, annak fejét véteti. Amikor a mesemondók meghallották a királyi hirdetményt, valamennyien úgy vélték, helyt tudnak állni. Seregestül jelentkeztek a királyi várban, s elkezdték a mesemondást. De sajnos, a meséjük nem tartott tovább, csak egy-két napig, a legkitartóbb is csak két és fél évig bírta. Így azután rossz véget értek. S miután olyan sokan életüket vesztették, nem akadt többé senki, aki mesélni mert volna a királynak.
Élt azonban abban a tartományban egy fiú, név szerint Lu Liang, az így szólt az apjához:
- Elmegyek a királyhoz, és mesélek neki.
Az apja intette:
Fiam, te csak a szerencsére és a magas méltóságra gondolsz. De gondolj azokra a szerencsétlenekre, akik a fejükkel fizettek a szerencsepróbáért. Nem engedlek. Így hát Lu Liang otthon maradt.
De egy nap az apja elment hazulról. Lu Liang csak erre várt. Mint a kilőtt nyíl, oly sebesen száguldott a királyi palotába. Ott azonnal térdre hullott, s így szólt:
- Uram királyom, olyan történetet tudok, amit életem végéig mesélhetnék, s még akkor sem érne véget.
A király először elámult, azután gyanakodva mérte végig a fiút. - Ilyen hosszú történetről sohasem hallottam. Ez hihetetlen. De Lu Liang csak a magáét hajtogatta:
- Uram királyom, ne hidd, hogy eszelős vagyok. Hallgasd meg a mesémet. A király végül is beleegyezően bólintott, hogy jó, jó, meséljen hát, ha mindenáron mesélni akar, de magában mégiscsak azt gondolta, hogy a fiú meghőbörödött. Lu Liang azonban nem várt több biztatásra, s máris belefogott a mesébe, emígy:
- Élt egyszer egy gazdag ember, annak akkora nagy hombárja volt, hogy száz hektár földön épült, olyan magas volt, hogy a teteje a felhőket karcolta, akkora kulcs illett a zárjába, hogy kosárban cipelte két ember. No, hát ennek a hombárnak a falába egy kis hangya lyukat ásott, de olyan kicsikét, hogy abba csak egyetlenegy kis hangya fért be. De a hangya okos volt és kitartó, s elkezdte egyenként elhordani a magokat a hombárból. Ki, be, ki, be, ki, be. . .
Lu Liang egyre csak azt dünnyögte: ki, be, ki, be, ki, be, s a király gyanakodva pillantott rá. Majd megkérdezte:
- Mit beszélsz, te fiú? Amit mondasz, se füle, se farka.
- Dehogyis nincs - felelte Lu Liang ~, hiszen éppenséggel a történetet mesélem, semmi egyebet.
Úgy - szólott a király. - Hát így mesélsz te?
- Így bizony - felelte újfent Lu Liang. - Mások összevissza beszélnek, de én szépen, sorba mondom a történetet. Így hát most előbb meg kell várnunk, míg a hangya valamennyi magot kihordja a hombárból, azért mászkál egyre ki meg be, ki meg be. És csak azután következik a többi. Hát ezért mondom, hogy ki, be, ki, be. . .
- Gyermekem - szakította félbe mosolyogva a király -, akár ne is mondd tovább.
Ha azon a kis lyukon keresztül egyetlen hangya egyenként hordja ki a magokat, akkor az én életem kevés ahhoz, hogy a hombár kiürüljön - ezután megveregette Lu Liang vállát, s így folytatta:
- Csakugyan eszes gyerek vagy, fiam. A hószakállú öregek elbújhatnak szégyenletükben. .. Szavamnak kellett állnom, fejüket kellett vétetnem, de téged magas polcra emellek.
Ahogy mondta, úgy is történt, és Lu Liang magas rangú hivatalnok lett a király udvarában.
Fordította: Sziráky Judit
In: Kis gyermekek nagy mesekönyve. 253-254.oldal
Móra Ferenc Könyvkiadó. Budapest. 1981. ISBN: 963 11 2564 5
